Böngésztem(mint mindig), és valahogy nagy kedvencemre bukkantam.
Pont, pont, vesszőcske - Don Hertzfeld munkássága
Pálcikaemberkék, koromfekete humor, vaskos önreflexió és az élet értelme. Ezek az összetevői Hertzfeld rajzfilmjeinek. A 3D-s animáció virágkorát éljük. Hozzászoktunk, hogy a gigaköltségvetésű egészestés rajzfilmekben az aktuális állatka-főhős mind a hatmillió szőrszálát külön látjuk mozogni, ha megborzolja bundáját a szél. Épp ezért hat időnként üdítően egy kis szándékolt egyszerűség a számítógéppel konstruált látványorgiákba belefáradt szemnek. A South Park is annak köszönheti régóta tartó sikerét, hogy végtelenül leredukált képivilágában robbantgatja sajátos poén-petárdáit. Trey Parkerék rajzfilm-sorozata azonban már-már barokkosan túlburjánzó műnek tűnik Don Hertzfeld munkái mellett, aki következetesen fehér alapon mozgó pálcikafigurákkal népesíti be alkotói univerzumát. Hertzfeld a minimalizmusnak egy olyan fokát éri el, mely high-tech korunkban már-már anakronizmusnak tűnik. Csak hagyományos „toll és papír” technikával dolgozik, semmiféle számítógépes effektet nem használ rajzfilmjeiben. A régimódi vizuális trükkök terén viszont rendkívül kreatív, mint azt alant bemutatott kisfilmjeiben megfigyelhetitek. Emellett 1999 óta egy olyan antik kamera-készlettel dolgozik, melyből állítólag az övé az egyetlen működő darab a világon. Mindezt vizuális stílusa elengedhetetlen elemének tartja (ezek fényében szinte hihetetlennek tűnik, hogy 2000-ben Oscarra jelölték Rejected című rajzfilmjét) Persze ez a technika rendkívül időigényes, hiszen egy-egy rövid kis rajzfilmhez olykor több tízezer rajzot kell készítenie. De Hertzfeld épp azért választotta az animációt önkifejezési formának, mert úgy érezte, hogy itt kompromisszumok nélkül végigviheti elképzeléseit, anélkül, hogy bárki beleszólna, mit hogy csináljon. Hogy a függetlenség milyen fontos a számára, azt jól mutatja az is, hogy soha nem vállalt semmiféle bérmunkát, csak a saját, szerzői rajzfilmjein dolgozott, pedig számtalan jobbnál-jobb ajánlatot kapott pályafutása során. Akkor hát barangoljuk be egy kicsit Hertzfeld alkotói világát! Az Ah’lamour című kis szösszenetet 18 évesen készítette, első egyetemi vizsgafilmjeként, de már ez is számtalan nemzetközi fesztivált megjárt. Az ironikus happyenddel végződő rajzfilm előrevetíti Hertzfeld későbbi munkáinak vizuális stílusát és sajátos, sokkoló humorát is, valamint a világot jelképező papír állandó összegyűrésével már itt megjelenik az a vaskos önreflexió, mely munkáit végig jellemezni fogja. Mint látni fogjuk, ez fontos témakör Hertzfeldnél, szerinte a a fekete humorban is az a jó, hogy miközben megnevetteti a nézőt, el is gondolkodtatja arról, hogy miért nevet.
Következő munkája már végletekig fokozza az előbb említett önreflexiót. A még mindig vizsgafilmnek készült Genre teremtő és teremtmény korántsem felhőtlen viszonyával foglalkozik, a legsötétebb fekete humorban pácolva. Zseniálisan vicces műfajparódiák, és ötletes vizuális trükkök erősítik egymást a rajzfilmben, mely egyébként Hertzfeld személyes kedvence.
Előző munkáival is ért el kisebb-nagyobb fesztiválsikereket, de az 1998-as Billy’s Balloonnal figyelt föl rá a nagyvilág. A rajzfilmet beválogatták a Cannesi Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába, és még ugyanebben az évben megkapta a Slamdance Filmfesztivál nagydíját is. Visszafogott, már-már meditatív ritmusát, szürreális története ellenpontozza, és ez az összhatás olyan egyedi hangulatot eredményezett, mely meghozta Hertzfeldnek a világhírt. Elérkeztünk Hertzfeld egyik leghíresebb rajzfilmjéhez, melyet 2000-ben Oscarra jelöltek, és sokan csak „generációjuk Rocky Horror Picture Showja”-ként emlegetik. Nem véletlenül: a végtelen irónia és a vad, burjánzó fantázia üli itt is nászát, de a szándékosan ízléstelen poénok áradatából itt is valami nagyobb összefüggés rajzolódik ki a végén, akárcsak a RHPS-ban (szinte hihetetlen, de a Rejected hasonló kultikus státuszt vívott ki bizonyos körökben, mint nagytestvére, így ezt is szektás keretek között nézik újra és újra a kedvenc szereplőik bőrébe bújt rajongók). Hertzfeld olyan fiktív reklámfilmeket fogott itt egy csokorba, melyeket érthető okokból azonnal visszautasítottak a megrendelők. Az egymást váltó, brutálisan vicces reklámok világát végül a folyton visszautasított, épp ezért frusztrált rajzoló mindent elsöprő haragja nyeli el. Itt hatol le legmélyebbre Hertzfeld az alkotó és a rajzolt figurák közt fennálló kapcsolat problematikájába. Ő maga egyébként sosem készített reklámot, mert szerinte a reklám mindig hazudik, márpedig ő nem akar hazudni a közönségének. Hertzfeld életművében az utóbbi években egy kis eltolódás észlelhető. Munkáiban egyre inkább előtérbe kerül egyfajta lírai hangvétel, mely furcsamód nem kioltja, hanem erősíti a csakis rá jellemző fekete humort. Az önreflektív gegek helyett inkább nagyobb horderejű kérdésekkel foglalkozik: 2005-ben például rögtön az élet értelmét próbálta megfogalmazni egy rajzfilmben. A The meaning of life nagy távlatokban mutatja be az emberiség történetét, és azon alkotások sorába tartozik, melyek meg tudják idézni a 2001: Űrodüsszeia hangulatát (Hertzfeld látásmódját egyébként sokan hasonlítják Kubrickéhoz, és valóban mindkettőjükben van valami egyszerre vonzó és riasztó szenvtelenség). 2006-ban állt elő Hertzfeld az Everything will be OK című elégiával, melyet eddigi legjobb művének tartanak - nem véletlenül. Egyszerre meghatóan és fanyar humorral villant fel egy emberi sorsot. Az érzelemmentesen hadaró narrátor, a zene és az osztott képmező segítségével elképesztően sűrű audiovizuális szövetet kapunk, melyben teljesen elveszünk a rajzfilm végére. Itt már nem csupán szürreális, és borzasztóan vicces rajzfilmről van szó, hanem egy minimalista mesterműről, mely az életet mutatja be a maga abszurditásában. A Variety az év legjobb filmjei közé választotta, de mások is csak szuperlatívuszokban beszéltek a rajzfilmről. Mivel viszonylag hosszú, ezért csak két részletben tudtam ide beapplikálni. Íme:
